Merre tovább??? - Szlamka Zsófi blogja

Elköszön(t)és
Néhány búcsúzó sor az OTP Fáy András Alapítványtól és a diákújságírói léttől

Eltelt egy év, tessék, íme, ilyen hamar. A mi időnk is lejárt, búcsúzik a diákújságírók második generációja…

Mintha tegnap történt volna, hogy szeptember elején összegyűltünk egy étteremben megismerkedni egymással és a feladatunkkal. Hónapról hónapra utánanéztünk egy-egy témának. Kommentáltuk a világ történéseit. Letelt az év.

Hogy mi mindennel lettem több? Mert igen, diákújságírónak lenni, ez fejlődést jelent. Önfejlődést. Gondolkodást. Véleményformálást.
A diákújságírás magába foglalta a feladatot: tizenegynéhány éves fejjel a másokétól különböző módon gondolkodni és egyedit alkotni, másként meglátni valamit, mint ami a megszokott. Bele kellett tanulni, bele kellett szokni.

Kérdéseket kellett feltenni nem csak másoknak, de önmagamnak is: mi érdekelhet másokat? Mi érdekelne engem? Mire nem kaptam választ? Tudom-e én, tudja-e más, hogy mit jelent ez és ez, hogy is van ez pontosan, miért, mikor, hol, miként…

Megtanultam pontosnak lenni. Pontosan fogalmazni, a lényeget végigvezetni néhány soron, néhány mondaton, valahonnét valahová eljutni, következtetni, megoldást keresni és találni. Megtanultam a rendszerességet: minden hónapban eszembe kellett jusson az, hogy cikket írjak. Eleinte még figyelmeztető pittyegést kellett beállítanom a telefonomon, de később megszokássá vált. Az utóbbi hónapokban, ha megláttam egy érdekes plakátot, feliratot, újságcikket vagy csak elhangzott egy figyelemfelkeltő mondat körülöttem, már eszembe jutott, hogy erről írok majd…

A tanult dolgok megtérülnek, általában az életben nagy hasznát veszem majd mindennek, s ha valaki örömmel olvasta a cikkeket, akkor máris volt értelme foglalkozni egy-egy kérdéskörrel. A magam, s a többi diákújságíró nevében is szeretném megköszönni az OTP Fáy András Alapítványnak a lehetőséget a publikálásra, önmagunk kipróbálására, és fejlesztésére. Nagyon fontosnak tartom, hogy a jövő újságírói, médiaszakértői, szóvivői, de akár tanárai, közgazdászai, jogászai képesek legyenek szépen formába önteni gondolataikat, legyen véleményük, tudjanak gondolkodni, merjenek vitázni, merjenek kérdezni. Mi ennek gyakorlására kaptunk lehetőséget.

Külön szeretnék köszönetet mondani Szekeres Fruzsinának, aki egész évben átolvasta írásainkat, kijavította, ha hibát talált benne, és tartotta velünk a kapcsolatot.

Az olvasóknak és érdeklődőknek köszönöm a figyelmes olvasást!

A jövő év diákújságíróinak sikeres évadot, sikeres témakeresést, és szép szavakat kívánok!

Szlamka Zsófia

Augusztus harmincegy, avagy egy blog végjátéka

Az időjárás s úgy érzi, elméletben véget ér a nyár, holnaptól a HÉV „munkanapok” szerint jár, évet nyitunk, évet folytatunk, új egység jön.

Vége van:
Vége van a felelősségtudat nélküli mosolyoknak, a carpe diemnek, az éjszakai portyázásoknak, mostantól minden nap ugyanabban az ágyban, ugyanabban a városban alszunk. Nincs több ejtőzés teher nélküli vállakkal, nincs több bámulás az ürességbe, vége a tapasztalatok időszakának, a távollátó lencséket ideje közellátóra cserélni.

Most kezdődik:
Az, amit már megszoktunk, az, ami a mindennap, ami egy hétfő maga, egyenlő értékben egy keddel, az élet szabályokkal behatárolt és civilizált oldala, visszatérés a társadalomba, jelentsen ez iskolát, munkahelyet, vagy családot.

Számomra mától minden egy kicsit a vég előjátéka, minden egy kicsit utolsó lesz, és az újdonságba a búcsúzás íze vegyül, hisz eljött a félelemmel teli 12. osztály, végzős leszek. A gólyák kisebbnek tűnnek, mint amekkora gólya én voltam, és olybá tűnik, mintha kevésbé tisztelnék az „öregeket”, már előfordul, hogy az utcán nem mernek tegezni, és az éveim számát már 20-ra kerekíteném, vajon rám is úgy néznék az 5-6 évvel fiatalabb, mint én régen egy végzősre?

Már értem, miről meséltek régen a végzősök, igen, csodának tűnik, hogy már érettségizni kell, bár lassan körvonalazódik a továbbtanulás képe, ijesztően fel-feltünedezik az egyetem hatalmas épülete, és aligha tudom magam egyetemistaként elképzelni.

Elvárják tőlem, hogy ismerjem a történelmet, és ne riadjak vissza egy koordináta-geometria példától, el kell igazodjam a társadalmunkban, és hozzá kell tudjak szólni politikához, gazdasághoz, egyszóval: tájékozottnak kell lennem, és már lenéznek, ha elesettnek érzem magam. Már nem vagyok gyerek, de felnőtt sem igazán, nem segítenek a bürokratikus intézményrendszerek bonyolult papírmunkáiban, és ha az utcán egy turista angolul, franciául, németül érdeklődik, bizonyítanom kell – a 21. század gyermekeként- világpolgárságomat.

Sokáig, sokat, sokakkal vitáztam azon, hogy mitévő legyek a jövőben, mindenki tudta, hogy neki van igaza, és csak az ő tanácsát megfogadva viszem valamire is, de biztos vagyok benne, hogy február 15-ig jó megoldás fog születni, utána pedig mindent megteszek majd azért, hogy valóra váltsam a tervemet.

Addig még sok minden vár rám, amire csak egyszer és csak most lesz lehetőségem. Egy utolsó osztálykirándulás, keringő próbák, szalagavató, karácsony előtti regölés, a végzős fölénye a kisebbekkel szemben.
Amellett, hogy idén már félig kilógunk a gimnáziumból, azért még szeretném élvezni a könnyű diákéletet…

Március 26.

Külső vonatkozásban…hogy mit sugall a felnőtt társadalom.

A demokrácia, a gyermekjogok, a szabad akarat és a szólásszabadság ellenére a fiatalok döntéseinek hátterében mindig ott áll néhány felnőtt. Nem csak a szülők, nem csak más, rá nagy hatással levő tanárok, ismerősök, de a médiaszemélyiségek, filmek hősei, a reklámok szereplői.

Nos lássuk, amit látunk. Amit hallunk. Ami tudatosan, vagy tudat alatt életünk céljává és életünk bukásává válik.
A TV-ben. Tökéletesre sminkelt arcok, tökéletes fénybeállítás, tökéletes alakok, alkatok, mesterkélten tökéletes megszólalások, tökéletes, túlidealizált jellemek.
A reklámokban. Mindenki mosolyog. Mindenki boldog. Minden varázslatos. Minden megoldható egy jól megválasztott hajlakkal, vagy mosóporral. Az ég mindig kék. A fű mindig zöld. Valahogy minden sikerül. Mint egy rossz szappanopera…
Az újságokban. Néhány jellegzetes szalagcím, a teljesség igénye nélkül: Sikeres nők, Karriertörténetek, Hogyan legyünk sikeresek?, Fogyj velünk és tiéd a világ!, A tökéletes alak titka, A legszebb nyaralás helyszínei…

Ezt érjük el mi, diákok?

Ilyen lenne a világ? Ezért tanuljunk, hogy soha ne érezhessük magunkat elég sikeresnek, elég jónak, elég befutottnak, elég révbeértnek, elég gazdagnak, elég vékonynak, elég boldognak?

Hát semmi sem elég?

Minden elé oda kell illeszteni a leg- szócskát? Ez volna a cél? Az álmosoly, álarc, áltest, álvilág? Nem tanulhatunk magunknak, ahogy a fáma is kiabálja még valahonnan mélyről, az elnyomás alól? Ennyire le akarjuk vetni emberségünket és az ezzel járó hibákat?

Ne tanuljunk pusztán a fejlődésért?

 
Március 25.

Ma kétségbe vagyok esve. Nem, nem a már sablonossá vált tinédzser-problémák miatt. Egyszerűen nem látom át a kisbetűs(!) életet. Belezavarodtam a lehetőségekbe, a kötelezettségekbe, a jogokba. Már azt sem tudom, miért akarok én feltétlenül továbbtanulni. Szüksége van-e rám, az átlagos, egyszerű, középszerű kispolgárra a társadalomnak? Viheti előbbre az emberi létezést a tömeg személytelensége?

Tényleg bele kell ebbe szoknom? Hogy a többi ember hivatalosan, hidegen, távolságtartóan fogad, hogy az egyén színessége helyett a társadalom által meghatározott normális maszkot kell, azaz lehet magamra húznom?

El kell fogadjam, még ha meg nem is értem? El kell fogadjam, hogy az az ember, akit a legjobban ismerek, az énem egyetlen egy a sok közül? Hogy hiába mosolygok gyönyörűen az érettségi tablómon, diákok milliói mosolyognak ugyanúgy? Megszerzem a nyelvvizsgám: nagy lépés az embernek, kis lépés az emberiségnek.

Már öntudatra ébredtem. Most ráébredek a világra. Ráébredek a helyemre a világban. Önző módon a saját érdekemben kell tanulnom: a saját előretörésemért… milliárdokéért nem felelhetek.

Március 18.

Hivatás vagy diploma?
Ősszel részt vettem egy retorika versenyen. Az volt a feladatunk, hogy három perces beszédet rögtönözzünk adott témára. Témának a következő címet kaptuk: Miért szeretnék diplomát szerezni? Mindenkinek sikerült vennie az akadályt, a nyelvek alig botladoztak, a gondolatok sem apadtak el. Az eredményhirdetésen azonban egyértelműen elutasította a zsűri a versenyzők hozzáállását. Sokáig nem értettem. Dühös voltam, hogy hiába tettem meg mindent, egyszerűen elvetettek, mint egy félresikerült gondolatot.
Nemrég megértettem. Mindnyájan egy érzelmek nélküli karrierista szillogizmusaival építettük fel beszédünket. A diploma a munkához kell, ahhoz a munkához, amivel pénzt keresünk, sok pénzt, megfelelünk a családunknak és a társadalomnak, feltörünk, sikeresek leszünk…

Vajon tényleg ez lenne a cél? Egy tökéletes burkolat? Elgépiesedés? Hasonulás a többihez? Egyéniségünk elvesztése?

Nem fontosabb a hivatástudat?

Március 3.

A tanárnő elmesélte saját történetét is. Engedett betekinteni egy élet általam eddig ismeretlen részébe. A tanárnő most vált tanárból egy másik emberré a szememben, követni való példává, felnőtté, aki a maga felnőttségében tűnik bölcsnek és okosabbnak nálam.

De a csodálat mellett volt valami melankolikus a történetben. Olyan volt, mintha Balzac Goriot apóját olvasnám, Stendhal Vörös és feketéjét, vagy Jókai Az arany emberét. A pénz, a bürokrácia, a korrupció rontó hatalma. Ez nem csak Párizs szövevényes társasági életét, nem csak a gazdagságot vette kezébe, de kihat az egyes ember életére is. Egy tanárnőjére, aki hét hosszú évig tanít egy iskolában, ami messze alatta van tehetségének, tudásának, képességeinek. Ám e kis embernek is el kell tartania a családját, nem válogathat.

Értesül egy megüresedett gimnáziumi állásról, ami méltó lenne tudására és törekvéseire, ám az már valaki másé. És így megy ez sokáig: hall egy magyar tanári állásról, felkeresi az igazgatót, ahol elutasításra talál.

Nagy sokára - a szerencse közbenjárásával –felveszik ebbe az iskolába. Huszonöt éve tanít itt. Ha nem szeretné az iskolát, kollégáit, diákjait, akkor is maradna. Nem is tudna elmenni. Nincs máshova.

Hazafelé menet gondolkoztam. Ezt a történetet mindenkinek meg kellene hallgatnia, aki tovább szeretne tanulni. A kapcsolatokon múlna minden?

Február 28.

Tegnap ledőlt egy bizonyos tervem vára. Fontolgattam, hogy tanár leszek a pszichológusi diplomám mellé. Magyar szakos tanár. Elvégre szeretek elmélyülni a nyelv szépségeiben, regények és versek belső mondanivalójában. Szívesen előadom ezeket másoknak is.

Délután, tanítás után megkerestem a magyar tanárnőmet. Nagyon sokat segített már nekem: versenyekre készített fel, kísért el és bíztatott akkor is, mikor az önbizalmam igencsak nagy csorbákat szenvedett. A tanáraim közül ő ismer a legjobban. Megkérdeztem tőle, érdemesnek tart-e a tanári pályára. A mai közfelfogással ellentétben ugyanis szerintem a szülő mellett a tanáré a legnagyobb felelősség, hogy milyenné formálódik egy gyerek lelkivilága, mennyi, és milyen minőségű tudásra tesz szert.
A tanárnő ismét segített. Rámutatott sok tulajdonságomra, amiket én csak sejtettem magamról. Igen, rosszul esett, hogy meg kellett tudjam magamról, türelmetlen vagyok, nem vagyok képes elviselni a kudarcot és túl komolyan veszek mindent. Én is emberből vagyok, én is szívesen idealizálom magam. De ha nem látom be e a tulajdonságaimat, úgy mentem volna el tanárnak, hogy nem vagyok alkalmas rá. Tiszteletteljes dolog egy ember sorsát kezünkbe venni, hát még 30-40-ét egyszerre.

És rámutatott a tanárnő a jellemem más szegleteire is, amik azonban segíthetnek a jövőben, s ha a tanári pályára nem is, de másra annál inkább alkalmasak. Nagycsoportos óvodás koromtól fogva írok verseket, novellákat. Az elmúlt néhány évben a dráma szövevényeit is elkezdtem boncolgatni. Kedvemet lelem az általam írt színdarabok megrendezésében. Azonban még sohasem gondoltam arra, hogy esetleg ki is tanuljam a rendezést. A tanárnő felvetette.

Megpróbálom…

Február 26.

Még mindig láthatunk a televízióban olyan műsort, amiből tanulunk, ami értéket képvisel! Igen, az inkább kereskedelmi célzatú, a végletekig kizsákmányolt cselekmények között van még, amit érdemes megnézni.

Egy kimerült este alkalmával néztem meg először A palota ékköve c. sorozat egy részét. a sorozat egy Jang-geum nevű fiatal koreai lányról szól, aki a múlt egy fiktív császárárnak az udvarhölgye. A palotán belüli áskálódások következtében száműzik ártatlanul, s a legjobb szakácsnőből rabszolgává válik.

A történet itt fordulatot vesz: Jang-geum hatalmas kitartással és akaraterővel először ápolónak tanul, majd orvosnak. Mindig az élre tör tudásával, s végül visszatér a palotába, mint orvos.

Jang-geum akaratereje figyelemre méltó. Sokan a körülöttem élő diákok közül lelkileg sem lennének képesek elviselni, ha az élet elveszi tőle 10-20 év munkáját, s a semmiből kell újat építenie.

Bármilyen irányban is szeretnénk továbbtanulni, ezt a kitartást kell szem előtt tartanunk.

Február 19. Mit szeretek?

Tizenhat éves létemre még nem nőttem fel –lelkileg. Egy álmodozó gyermekéhez hasonlóak az érzéseim és a terveim a jövőre nézve.
Kisiskolásként gondolkoztam el először, hogy mit is kezdek majd magammal, és biztosan tudtam, hogy tanár leszek. Azon nem törtem a fejemet, hogy miért gondolom ezt. Visszatekintve azt hiszem, a tanárnőm szeretete ösztönzött. Ő kedvelte a gyerekeket, én kedveltem őt. Nem is annyira a jövőm elképzelése volt ez, mint inkább az ő jólelkűségének a meghálálása – egy kisgyerek megoldásával: ha ő tanár, én is az leszek.
Soha nem ízlelgettem magamban a gondolatot, hogy énekesnő, táncosnő, balerina, vagy színésznő lennék. A művészetnek mindig is az alkotó részét kedveltem. Míg más arról ábrándozott, hogy színésznő lesz, én arról, hogy drámaíró.
Felső tagozatosként beleszerettem a csillagokba, hosszú évekig a csillagászat volt minden imádatom tárgya, a csillagászok a személyes isteneim. A csillagok messzisége, megfoghatatlansága, rejtélyessége ragadott meg.
Később a zene lett mindenem. Megismertem azt az érzést, mikor az ember lányának testvére születik, fogalom formájában. A zene, a zongorázás, a furulyázás, zenekarban muzsikálás sok olyan kérdést felvetett bennem, amire addig nem is gondoltam, az élet új területeivel találkoztam, új emberekkel, új tudományokkal ismerkedtem meg, s a zene állandó megújulása és átalakulása folyvást fenntartotta az érdeklődésemet. Azt hiszem, mindenkivel megesik, hogy olyasmit talál, ami tökéletesen megfelel az ő személyisége mellé. Ezt jelentette, s jelenti most is nekem a zene.
Gimnazistaként döbbentem rá, hogy három dolog van, ami öntudatra ébredésem óta jelen van az életemben, amit semmilyen testi-lelki változás nem tudott elűzni belőlem: az ember iránti érdeklődés, a zene és az írás.
Most az  a feladat vár rám, hogy megtaláljam azt a pontot, ami e háromnak a metszete.

Február 10. Tanulni, hol tanulni?

Reggel. Álmosság. Fakultáció. Történelemből. Ismétlő dolgozat az Oszmán- Török Birodalomból… kifejtős kérdések, évszámok, csaták, egymás ellen feszülő érdekek. Aztán a tanár úr kérdez, csak úgy, váratlanul: „Szeretném felírni, hogy ki minek tanulna tovább!” Az eddig merengő, melankolikus arcok felélénkülnek, és befagynak.

A nagy kérdés most nem az, hogy lenni, vagy nem lenni, hanem: „Tanulni, hol tanulni?” valamennyi diáknak a teremben van elképzelése…vagy álmai? Elképzelések és álmok ideálokról. Attila jogász szeretne lenni. Miért? Mert úgy gondolja, hogy az sok pénzt hoz a házhoz. Meg lehet belőle élni. Gazdag jövő vár rá. Miért gondolja ezt? Mert hallott a híradóban, olvasott az újságban, az interneten meggazdagodott jogászokról: ez az általános „előítélet”, sztereotípia egy jogásszal szemben.

Lassan haladunk végig a diákokon, hallom:…igen, én is jogász…agrármérnök, de nem tudom, felvesznek-e…jó lenne valamilyen gazdasági szak, de nem tudom, hol, melyik jó…talán diplomáciát tanulnék, a szüleim is azok…
Tökéletesen példázza az óra egy 11. osztályos helyzetét: már nem elég gyerek, hogy a szülő, a tanár mondja meg, hogyan tovább, de még nem elég felnőtt, hogy ő maga határozottan döntsön.

Aztán elérkeztünk hozzám. Magamban persze már sokszor végigfuttattam a gondolatmenetet, aminek mindig csak az lett a vége, hogy majd újra átgondolom…